|
Gábor Dénes Főiskola
Magyar Tudománytörténet szakdolgozat
XIX-XX. századi kőfaragó iparosok
(ahogy a helyiek emlékeznek rájuk)
Készítette: Rajkai Géza
Tartalomjegyzék:
Rezi:
Rezi a Dunántúlon, Keszthelytől északra 8km-re fekszik. Első említését
1236-ból ismerjük. Nevezetessége a falutól északkeletre lévő 417
méter magas hegyen álló, XIV. századi várrom, ami az idő múlásával
egyre rosszabb állapotba kerül.
A falu lakosságának legnagyobb része a XIX-XX. században földművelésből
(szőlő- és gyümölcstermesztésből) és állat-tenyésztésből élt.
Reziben a helyi homokkőre támaszkodó kőipar a XIX. század második
felében indult el és egy évszázadon át biztosította a helyiek megélhetését
és tette a települést a környéken és az ország más részein is nevezetessé.
A kőipar jelentőségét mutatja az is, hogy ezekben az időkben a rezieket
kőrágóknak is csúfolták. A kőipar az 1980-as évekre teljesen
lehanyatlott és a kőbányászat is megszűnt 1988-ban. Ma köszörűköveket
is már csak egy ember farag.
A rezi kőipar a kezdetektől
napjainkig:
Francois Sulpice Beudant jeles francia geológus 1818-ban
járt Magyarországon és ásványtani kutatásai során jutott el Rezibe
is. A vár falában tűnt fel neki egy különleges homokkő, amit eredeti
helyén is látni szeretett volna. A vártól délkeleti irányban meg
is találta azt a kőfejtőt, ahol a kvarchomokkövet bányászták. Valószínűleg
ezek emlékét őrzi ma is a Bánya-tető nevű hegy és erdő.
Ez a homokkő tette lehetővé, hogy helyi és keszthelyi mesterek
elkészítsék a ma is álló szobrokat és kereszteket. Ilyen pl.:
- a templom előtt álló Szent- Flórián-szobor,
- a főtéren lévő kőkereszt,
- és a szőlőhegyen lévő kereszt.
A faluban és a temetőben lévő, helyi homokkőből faragott, rezi
mesterek által készített sírkövek száma a XIX. század vége felé
kezdett el növekedni.
A köszörűkő-készítés kezdete sem lehet régebbi, mint a múlt
század eleje (ezt megerősíti a reziek emlékezete is). Az 1870-es
évek végéig megjelent országleírások csak Csesztreget említik úgy,
mint jelentős köszörűkő-faragó központot. Reziből az ásványi anyagok
közül csupán a Bazaltot és timsót tartották fontosnak megemlíteni.
A reziek úgy tartják, hogy a kőfaragást idegen mesterek honosították
meg. A fennmaradt dokumentumok és a hagyományok szerint a kőipar
megalapítója Bock József volt. Unokájánál (Balázs Józsefnénál) őrzőtt
okmányok szerint Bock József tiroli származású. A XIX. század közepén,
mint ,, kőfaragó-legény’’ járta Magyarországot. Feltehetően az 1870-es
vagy az 1880-as években telepedett le Reziben. 1882-ben már biztosan
itt élt. Ugyanis ebben az évben vásárolt feleségével egy 5700 négyszögöl
nagyságú területet 450 Ft-ért. Bock József ezen a kis birtokon kőházat,
istállót és pajtát, valamint kőfaragóműhelyt épített és kőbányát
is nyitott (ezt ma már Kollár-bányának nevezik). Néhány év múlva
már több segéd is dolgozott nála. Legidősebb lányát kedvenc segédje,
Kollár István (született: az Esztergom megyei Lábatlanban), vette
feleségül (1927), aki apósa halála után átvette a bánya és a kőfaragóműhely
irányítását. Fia ifj. Kollár István (1902-1957) ugyanott élt és
dolgozott, a család 1947-ben költözött be a Mohos-dűlőből a faluba.
Bock József és a Kollár család egykori életére már csak egy pince
emlékeztet, leszármazottaik ma is a faluban élnek (Kollár István
ükunokája az egyik legjobb barátom).
Schafarzik Ferenc 1904-ben 3 homokkőbányát említett Reziből:
Bock Józsefét, Ács Jánosét valamint Bódis Gáspárét.
Előbbi kettő a Mohos-dűlőben volt egymás mellett, míg a harmadik
a Kútfőnek nevezett falurészben. A Kollár-bányában az 1950-es évek
végén befejeződött a termelés, a kútfői bányákat pedig 1988-ban
zárta be a termelőszövetkezet. Szakrális emlékeket már évtizedek
óta nem faragnak és az építőkő készítése is megszűnt. Köszörűköveket
is csak egy ember, Humpok János állít elő (alkalmanként készít egyet-egyet),
de már ő is csak addig tevékenykedhet, amí tartalékba elrakott 10-15
db köve el nem fogy. Amikor ez bekövetkezik félő, hogy a rezi kőipar
végérvényesen megszűnik, hacsak egy vállalkozó életre nem kelti
ezt az egy évszázadot megért iparágat.
Iparosok és háziiparosok:
A rezi homokkő kitermelésében és feldolgozásában szak-képzett
és a mesterséget a hagyományozodás révén elsajátító, a mesterektől
elleső háziiparosok egyaránt részt vettek.
Az első csoportba tartozott a már említett Bock József, id.
Kollár István, ifj. Kollár István és Hernicz István. Ennél jóval
népesebb csoportot alkottak a háziiparosok, akik elsősorban a helybeli
parasztok, másrészt az iparos mesterek leszármazottai közül kerültek
ki. Ebbe a csoportba tartoztak az Ács és Bódis, később pedig a Maár,
a Sándor, a Humpok, a Németh, a Dencs és a Simon család tagjai.
Az említett (többnyire szegény) családok többsége a magas fekvése
miatt Rómának is nevezett falurészben, Rezi “szegény-negyedében”
örökölt vagy vásárolt földeken nyitottak bányákat.
A háziipari keretekben folytatott kőbányászat és kőfaragás
a TSZ megalakulásáig (1959) családi munkaszervezetben folyt. A férfiak
fejtették, hasították és faragták a követ, az asszo-nyok és a gyermekek
a rakodásban és a szállításban segédkeztek és ők vitték a szerszámokat
éleztetni és eddztetni a kovács-hoz.
A kőfaragók készítményei:
A szakképzett iparosok elsősorban út menti és temetői kőkereszteket,
szobrokat és sírköveket készítettek. A háziiparosok fontos készítményei
voltak a különféle méretű építőkövek (lábazati kü, sziklopkü, falazó
kü, pincebótkü, stb...). Ezek legnagyobb részét Rezi lakossága használta
fel. A nagyarányú helyi felhasználásra jellemző, hogy amíg 1920-ban
a közeli falvak (Cserszegtomaj, Gyenesdiás, Vonyarcvashegy, Vállus,
Balatongyörök) lakóházainak 10-25%-a volt kő- és tég-lafalú, addig
az összes rezi lakóház 93,6%-ának falazata épült a fent említett
két anyagból. Építőkövet a környékbeli települések lakói részére
is nagy mennyiségben készítettek és ölenként (1 négyszögöl alapterületű
és 1m magas rakatonként) adték el az építtetőknek és a kőművesmestereknek.
A háziiparosok fontos készítményei voltak a különféle méretű
és különböző szerszámok élesítésére használt köszörűkövek is. Parasztok
részére (falusi pógároknak) 25-30 cm átmérőjűt és 6-8 cm vastagságút,
hentesek, mészárosok, kádárok és kovácsok részére 50-80 cm átmérőjűt
és 5-10 cm vastagságút, gyárak részére pedig 100-250 cm átmérőjűt
és 10-30 cm vastagságút faragtak.
A fentiekhez hasonlóan igen keresett termékük volt a szintén
különböző (a megrendelő által megadott) méretű ún. kiöregölt (méretre
vágott, durván, nagyjából megfaragott, további faragásra előkészített)
kő is. Ezeket elsősorban keszthelyi és mecseknádasdi kőfaragók részére
készítették, de vásároltak tőlük ilyeneket pl.: a budapesti, a celldömölki,
a sümegi, a tapolcai kőfaragók is. E köveket lovas kocsival szállították
a keszthelyi vasútállomásra, ahol vagonokba rakták azokat és úgy
küldték el a megrendelőknek.
A kőbányászat és kőfaragás
eszközei:
Reziben a kőbányászat és kőfaragás a TSZ megalakulásáig kézi
eszközökkel és kézi erővel folyt. Egyszerű gépeket alkalmaztak ugyan,
de azokat is kézi erővel működtették. A bányából való szállításra
állati vonóerőt vettek igénybe. A bányákban a TSZ alkalmazott először
motorikus gépeket pl.: markológépet.
A kőfejtés aszközei az alábbiak voltak: csákányok, spejszerek
(más néven pejszerke, vasrudak, feszítővasak), nagykalapácsok (pörölyök,
pőrők), kiskalapácsok, spidzvasak (spidzvésük, hegyesvésük), vasékek
és lécek.
1-2. krenglik, 3. vinkli, 4-5. kiskalapácsok, 6-7.
fabunkók, 8. léc, 9. cirkli, 10-11. kügyaluk, 12-14. slagvésük,
15-17. sallérok, 18-22. spidzvasak
tovább >>>
|
