|
(Rezi)
A Keszthelyi-hegység egyik sziklás csúcsán találjuk Rezi várának
romját. Eredete ismeretlen. Állítólag a csáktornyai Lackfy István
építette 1378 előtt. Castrum Rezi néven 1378-ban az övé volt.
1397-ben az országgyűlésen Zsigmond király hívei meggyilkolták Laczkfi
Istvánt. A vár a király kezére került. Zsigmond egy évvel később
parancsot adott a várnagyoknak és alvárnagyoknak, hogy Keszthely
polgáraitól és vendégnépeitől ne követeljenek jogtalan adót. Ennek
alig volt foganatja, mert a keszthelyi polgárok újra bepanaszolták
Rezi és Tátika várnagyait, amiért a borkilencedet nem vödörrel,
hanem hordószám követelték.
Zsigmond király Rezi várát és tartozékait 1401-ben Eberhard zágrábi
püspöknek és testvérének, Albi Rudolfnak adományozta. Még 1415-ben
Eberhard püspöké, de 1432-ben, már Pethő János fiaié, Lászlóé és
Péteré. A Pethő család tulajdonában maradt a vár az 1500-as évek
végéig. Soha nem tudta elfoglalni a török, a környék azonban behódolt.
Pethőék rendre visszaverték a török ostromokat. Aztán hirtelen elnéptelenedett
a vár, pusztulásnak indult, és hamarosan összeomlott. A történészek
máig sem tudták kideríteni az okát. Rezi község népe azonban őriz
erről egy legendát.
Az utolsó várúr
Az 1590-es években Rezi várában Pethő Péter volt az úr, ő parancsolt
az egész vidéken. Szívtelen, kapzsi, mohó ember hírében állt. Mindig
azon törte a fejét, hogyan tudna még több pénzt szerezni. Kegyetlenül
gyötörte, sarcolta a jobbágyokat, az ő véres verejtékük árán szaporította
kincseit. A Rezi várhegy aljában gyógyító erejű vízforrás fakadt.
Nyaranta messze földről sereglettek ide a betegek és nyomorékok.
A csodálatos hatású víz csakhamar meggyógyította őket. A bővizű
forrást bárki használhatta. Egy szép napon azonban Pethő Péter kihirdette
az egész környéken, hogy ezentúl csak pénzért engedi meg a hévíz
használatát.
A meleg idő beálltával megint jöttek a betegek, de most már csupa
jómódú ember, aki meg tudta fizetni a pénzt, amit Péter úr követelt.
Alighogy lábadozni kezdtek, máris megfeledkeztek bajukról. Mulattak,
szórakoztak, s a csendes környék hangos dínomdánom és vigalmak helye
lett. Nagy öröme telt ebben a kapzsi Pethő Péternek, hiszen egyre
többen jöttek már csak a mulatságért is, s így gyorsabban telt meg
ezüsttel, arannyal a pénzesládája.
Történt egyszer, hogy a gazdag betegek közé szegény ember tévedt,
aki nem tudta, hogy a kapzsi várúr pénzért árulja a természet orvosságát.
Nyomorult volt az istenadta, mankóval jött messze földről nagy keservesen,
hogy a híres hévízben leljen gyógyulást. Amikor Pethő Péter megpillantotta,
odasietett és ráförmedt:
- hát te mit keresel itt? Mi nem osztogatunk alamizsnát!
- Nem kéregetni jöttem nagyuram - felelt a szegény ember. - Kezem-lábam
összezsugorodott, nagyon gyötör a fájdalom. Kérlek, légy irgalommal
irántam és…
- Hordd el magad, koldus! - vágott a szavába a várúr. - Ha beteg
vagy, gyógyíttasd magad másutt, de az én vendégeimet ne ijeszd el!
- Csak itt az árokban, ahová a használt víz ömlik, csak itt engedd
meg, hogy fájós tagjaimat megfürösszem. Az isten is megáld érte!
Így rimánkodott, esengett a szegény nyomorék. Ám a kőszívű Pethő
Péter nem szánta meg. Végül korbácsot fogott, s azzal kergette el
a szegény embert, aki egy ideig sóvárogva nézte még a gőzölgő forrásvizet,
majd továbbvánszorgott.
Néhány fürdőző szemtanúja lett a kegyetlen jelenetnek. Ám egynek
sem esett meg a szíve rajta, s egyik sem mondta, hogy fizet a szegény
ember helyett. Sőt voltak, akik kinevették a nyomorultat.
Pethő Péter sokáig szidta vendégei előtt a szemtelenül tolakodó
koldust. Hirtelen egyik szolgája futott hozzá riadt arccal. Földig
hajolt ura előtt, s jelentette:
- Nagyuram! A forrás pezsegve, forrva, nagy zúgással hirtelen roppant
magasságba felszökkent, aztán visszaesett a mélységbe, és eltűnt.
A víznek többé semmi nyoma.
Volt nagy álmélkodás és kétségbeesés! A fürdővendégek azt gondolták,
isten büntető keze van a dologban, és sűrű imádkozások közepette
elkotródtak. Estére üres lett a hely, és olyan csendes, akár egy
temető.
A kegyetlen várúr jajveszékelve futott ide-oda, átkozódott, és dühödten
tépte magáról a ruhát. Majd megállt a kiapadt kútfő fölött, és így
kiáltott le a mélységbe:
- Hiába tűntél el te átkozott forrás! Engem ezzel már nem büntetsz
meg. Van nekem elég pénzem!
Kapta magát, rohant a várába, világot gyújtott, hogy megszámolja
az ezüstjét, aranyát. De ahogy a ládáját felnyitotta, minden haja
szála az égnek meredt, mert az összes pénz kővé vált. Pethő Péter
csak nézett, nézett mereven, kidülledt szemmel. Ám a pénz csak nem
változott vissza pengő arannyá, ezüstté.
A várúrból egy csapásra földönfutó lett. Mit volt mit tenni, végül
kéregetésből kellett tengetnie nyomorúságos életét. Egy nap halva
találták a várárokban. A forrás helyén mély mocsár terpeszkedett,
partján pedig lapos, kerek kövek hevertek szerteszét. A nép azt
suttogta, rebesgette mindenfelé, hogy ez a Pethő Péter pénze.
A bevehetetlen vár pedig gazdátlanná vált, senki se merte oda többé
betenni a lábát. A hagyomány szerint ez okozta a aztán a vár pusztulását.
A várrom
Rezi vára hosszú ideig lakatlan. 1729-ben még mindig nincs ura,
ezért kincstárinak nyilvánították. A XVIII. Század közepén a keszthelyi
Festetics család vásárolta meg a várat, s a hozzá tartozó nagy kiterjedésű
birtokot.
A várfalak részben ma is állnak még. A sziklaorom északi végén kétemeletes
torony magasodott, előtte magas fallal kerített nagy udvar húzódott.
Az udvar déli zárófalának sarkain egy kerek és egy négyzetes torony
védte a várkaput. A kapu előtt, a vár déli oldalán széles és mély,
sziklába vágott szárazárok választotta el a várat a hegygerinc fennsíkjától.
A Rezi vár romjai sok embert vonzanak, sőt még költőinket is megihletik.
Simon István, aki a vár közelében egy kis faluban, Bazsiban született,
1953-ban meghívta ide fiatal költő barátját, Juhász Ferencet. E
látogatás emlékét a Rezi bordal című vers őrzi, melyben Juhász Ferenc
így idézi fel a vár múltját.
Paták kongatták a sziklát,
Társzekerek vasabroncsát
Nyögte a fahíd.
A toronyban őrök álltak,
Hars kakasként kiabáltak,
S döngött tuloktól, bivalytól
A felvonóhíd.
Testőrök, lányok, szakácsok,
Íjjászok, fürge lovászok
Sürgése volt víg!
Az udvaron szolga hemzseg,
Hangyamód cipekednek,
Tömik a barbár-szakállú várúr termeit.
|
