2020-08-09

rezi.hu

Rizlingország várja Önt!

A várúr bűnhődése

(Rezi)

A Keszthelyi-hegység egyik sziklás csúcsán találjuk Rezi várának romját. Eredete ismeretlen. Állítólag a csáktornyai Lackfy István építette 1378 előtt. Castrum Rezi néven 1378-ban az övé volt.

1397-ben az országgyűlésen Zsigmond király hívei meggyilkolták Laczkfi Istvánt. A vár a király kezére került. Zsigmond egy évvel később parancsot adott a várnagyoknak és alvárnagyoknak, hogy Keszthely polgáraitól és vendégnépeitől ne követeljenek jogtalan adót. Ennek alig volt foganatja, mert a keszthelyi polgárok újra bepanaszolták Rezi és Tátika várnagyait, amiért a borkilencedet nem vödörrel, hanem hordószám követelték.

Zsigmond király Rezi várát és tartozékait 1401-ben Eberhard zágrábi püspöknek és testvérének, Albi Rudolfnak adományozta. Még 1415-ben Eberhard püspöké, de 1432-ben, már Pethő János fiaié, Lászlóé és Péteré. A Pethő család tulajdonában maradt a vár az 1500-as évek végéig. Soha nem tudta elfoglalni a török, a környék azonban behódolt. Pethőék rendre visszaverték a török ostromokat. Aztán hirtelen elnéptelenedett a vár, pusztulásnak indult, és hamarosan összeomlott. A történészek máig sem tudták kideríteni az okát. Rezi község népe azonban őriz erről egy legendát.

Az utolsó várúr

Az 1590-es években Rezi várában Pethő Péter volt az úr, ő parancsolt az egész vidéken. Szívtelen, kapzsi, mohó ember hírében állt. Mindig azon törte a fejét, hogyan tudna még több pénzt szerezni. Kegyetlenül gyötörte, sarcolta a jobbágyokat, az ő véres verejtékük árán szaporította kincseit. A Rezi várhegy aljában gyógyító erejű vízforrás fakadt. Nyaranta messze földről sereglettek ide a betegek és nyomorékok. A csodálatos hatású víz csakhamar meggyógyította őket. A bővizű forrást bárki használhatta. Egy szép napon azonban Pethő Péter kihirdette az egész környéken, hogy ezentúl csak pénzért engedi meg a hévíz használatát.

A meleg idő beálltával megint jöttek a betegek, de most már csupa jómódú ember, aki meg tudta fizetni a pénzt, amit Péter úr követelt. Alighogy lábadozni kezdtek, máris megfeledkeztek bajukról. Mulattak, szórakoztak, s a csendes környék hangos dínomdánom és vigalmak helye lett. Nagy öröme telt ebben a kapzsi Pethő Péternek, hiszen egyre többen jöttek már csak a mulatságért is, s így gyorsabban telt meg ezüsttel, arannyal a pénzesládája.

Történt egyszer, hogy a gazdag betegek közé szegény ember tévedt, aki nem tudta, hogy a kapzsi várúr pénzért árulja a természet orvosságát. Nyomorult volt az istenadta, mankóval jött messze földről nagy keservesen, hogy a híres hévízben leljen gyógyulást. Amikor Pethő Péter megpillantotta, odasietett és ráförmedt:
– hát te mit keresel itt? Mi nem osztogatunk alamizsnát!
– Nem kéregetni jöttem nagyuram – felelt a szegény ember. – Kezem-lábam összezsugorodott, nagyon gyötör a fájdalom. Kérlek, légy irgalommal irántam és…
– Hordd el magad, koldus! – vágott a szavába a várúr. – Ha beteg vagy, gyógyíttasd magad másutt, de az én vendégeimet ne ijeszd el!
– Csak itt az árokban, ahová a használt víz ömlik, csak itt engedd meg, hogy fájós tagjaimat megfürösszem. Az isten is megáld érte!

Így rimánkodott, esengett a szegény nyomorék. Ám a kőszívű Pethő Péter nem szánta meg. Végül korbácsot fogott, s azzal kergette el a szegény embert, aki egy ideig sóvárogva nézte még a gőzölgő forrásvizet, majd továbbvánszorgott.

Néhány fürdőző szemtanúja lett a kegyetlen jelenetnek. Ám egynek sem esett meg a szíve rajta, s egyik sem mondta, hogy fizet a szegény ember helyett. Sőt voltak, akik kinevették a nyomorultat.

Pethő Péter sokáig szidta vendégei előtt a szemtelenül tolakodó koldust. Hirtelen egyik szolgája futott hozzá riadt arccal. Földig hajolt ura előtt, s jelentette:
– Nagyuram! A forrás pezsegve, forrva, nagy zúgással hirtelen roppant magasságba felszökkent, aztán visszaesett a mélységbe, és eltűnt. A víznek többé semmi nyoma.

Volt nagy álmélkodás és kétségbeesés! A fürdővendégek azt gondolták, isten büntető keze van a dologban, és sűrű imádkozások közepette elkotródtak. Estére üres lett a hely, és olyan csendes, akár egy temető.

A kegyetlen várúr jajveszékelve futott ide-oda, átkozódott, és dühödten tépte magáról a ruhát. Majd megállt a kiapadt kútfő fölött, és így kiáltott le a mélységbe:
– Hiába tűntél el te átkozott forrás! Engem ezzel már nem büntetsz meg. Van nekem elég pénzem!

Kapta magát, rohant a várába, világot gyújtott, hogy megszámolja az ezüstjét, aranyát. De ahogy a ládáját felnyitotta, minden haja szála az égnek meredt, mert az összes pénz kővé vált. Pethő Péter csak nézett, nézett mereven, kidülledt szemmel. Ám a pénz csak nem változott vissza pengő arannyá, ezüstté.

A várúrból egy csapásra földönfutó lett. Mit volt mit tenni, végül kéregetésből kellett tengetnie nyomorúságos életét. Egy nap halva találták a várárokban. A forrás helyén mély mocsár terpeszkedett, partján pedig lapos, kerek kövek hevertek szerteszét. A nép azt suttogta, rebesgette mindenfelé, hogy ez a Pethő Péter pénze.

A bevehetetlen vár pedig gazdátlanná vált, senki se merte oda többé betenni a lábát. A hagyomány szerint ez okozta a aztán a vár pusztulását.

A várrom

Rezi vára hosszú ideig lakatlan. 1729-ben még mindig nincs ura, ezért kincstárinak nyilvánították. A XVIII. Század közepén a keszthelyi Festetics család vásárolta meg a várat, s a hozzá tartozó nagy kiterjedésű birtokot.

A várfalak részben ma is állnak még. A sziklaorom északi végén kétemeletes torony magasodott, előtte magas fallal kerített nagy udvar húzódott. Az udvar déli zárófalának sarkain egy kerek és egy négyzetes torony védte a várkaput. A kapu előtt, a vár déli oldalán széles és mély, sziklába vágott szárazárok választotta el a várat a hegygerinc fennsíkjától.

A Rezi vár romjai sok embert vonzanak, sőt még költőinket is megihletik. Simon István, aki a vár közelében egy kis faluban, Bazsiban született, 1953-ban meghívta ide fiatal költő barátját, Juhász Ferencet. E látogatás emlékét a Rezi bordal című vers őrzi, melyben Juhász Ferenc így idézi fel a vár múltját.

Paták kongatták a sziklát,
Társzekerek vasabroncsát
Nyögte a fahíd.
A toronyban őrök álltak,
Hars kakasként kiabáltak,
S döngött tuloktól, bivalytól

A felvonóhíd.
Testőrök, lányok, szakácsok,
Íjjászok, fürge lovászok

Sürgése volt víg!
Az udvaron szolga hemzseg,
Hangyamód cipekednek,
Tömik a barbár-szakállú várúr termeit.